10.Fejezet Fájdalmas beszéd

    Csak bámulok magam elé. Annyira megijedtem ettől a nőtől. Miért volt itt? Itt halt volna meg? Vagy mégis mi a fene?
Lehunytam a szemeimet. Aludni próbáltam. Nem sok sikerrel. Egész éjjel csak forgolódtam.
Kora hajnalban felültem az ágyon. A lábam még mindig nagyon fáj. Mennyi ideig fognak itt tartani? Már haza akarok menni. Látni akarom Hilary-t. És megkeresni ezt a szemétládát... Bár anyu azt mondta, hogy hilary meg fog látogatni.
Visszadőltem az ágyra. Bámulom a plafont. Fáj a kezem. Nem sokkal később egy ápolónő bejött. Közölte, hogy menjek le a reggelimért. Kösz.. Járni sem tudok.
Felkeltem. Megpróbáltam elindulni. Már ment. Azt hittem, hogy rá sem tudnék állni a lábamra. Jó azért fáj, ha rálépek, de menni tudok vele.
Lementem a büfébe. Vettem magamnak kaját, majd leültem egy asztalhoz. A bejáraton ki-be mászkálnak az emberek. Őket néztem, miközben ettem.
Mikor befejeztem a kajálást, visszaindultam a szobámba. Miközben mentem, nekem rohant egy orvos. A műtőbe ment. Egy ideig csak néztem, majd megfordultam és tovább mentem. Bementem. Az ápolónő pont bent volt.
- Izé.. - ültem le. - Meddig fognak bent tartani?
- Egy hétig. - kiment. Az ablakhoz léptem. Bámultam a lenti történéseket. Pont a parkolóra néz az ablak. A kocsik be- és kiparkolnak. - Még egy hét... - motyogtam és bámultam ki az ablakon.

 *Egy héttel később*

    Egy kisebb táskával a kezemben, kiléptem a kórház bejáratán. Anyu elém jött az egyik ismerősével, akinek a kocsijával hazamentünk.  
Kiszálltam az autóból. Elköszöntünk, majd bementünk a házba. Felmentem a szobámba, majd lepakoltam. Azonnal bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. 
- Kicsim! - kiabált fel anyu.
- Igen? - zártam el a csapot.
- Kérsz valami kaját?
- Jah. - nyitottam meg újra. Folytattam a tusolást. Mikor végeztem, magamra tekertem egy törölközőt. Visszaindultam a szobámba. Felöltöztem. Holnapután már mehetek is suliba. Annyira nem várom. Mikor a kórházban Hilary meglátogatott, csak abból állt, hogy megkérdezte hogy vagyok. Aztán beszélgettünk egy kicsit, majd elment. Ráadásul remegett, mikor bejött. Biztos, hogy fél tőlem. Megértem. Én is félnék magamtól. Hiszen egyszer csak meglátta azt az oldalamat, amit a legkevésbé sem akartam, hogy megtudja, hogy létezik egyáltalán. 
Lementem a konyhába. Anyu főzött. Beleszippantottam a levegőbe. 
- Hmm.. Mit főzöl?
- Rántott csirkecombot, krumplival.
- Hmm.. - nyaltam körbe a számat.
- Mindjárt kész van. 
- Oké. - leültem az asztalhoz. Anyu elém tette az ételt. Komolyan. Négy évesnek érzem magamat. De azért jó érzés, hogy anyu annak ellenére, ahogyan bánok vele kedves. 
Elkezdtem enni. - Nagyon finom. - rágtam tovább.
- Köszi. De ne beszélj teli szájjal. - nevetett. Bement a nappaliba. Én ettem a kajámat tovább. 
Mikor megettem, elmosogattam. Felmentem a szobámba. Benyomtam a gépemet. Youtube-on elindítottam a ONE OK ROCK - The beginning számot. Énekeltem a szövegét. A zene alatt átfutott az agyamon az egész ami történt. De nem érdekelt. Énekeltem tovább és próbáltam nem rá gondolni. De nem fogom tudni elfelejteni ezt az egészet.
Mikor vége lett a számnak, kikapcsoltam a gépemet. Nem tudnék rajta semmit sem csinálni. Bevetődtem az ágyamba. Még mindig fáj egy kicsit az a karom, amelyiket ez a rohadék ellőtte. Az a szerencsém, hogy nem az a kezem, amelyikkel írok. 
A kezemet a nyakam mögé hajtottam. Csak bámultam a plafonomat. A nap bevilágít az ablakomon. Pont a fejem mellé süt. Lehunytam a szememet. Elnyomott a tudatlanság. 
Kicsivel később, arra keltem, hogy anyu lökdös. Lassan kinyitottam a szememet.
- Mi van? - ásítottam el magam.
- Itt van Hilary. 
- MI?! - azonnal felültem. Anyu kiment. Hilary bejött. Kikerekedett a szemem. Éreztem, hogy elpirulok. 
- Szia Ville.
- Szi-szia.. - hajtottam le a fejemet. Leült az ágyam másik végébe. 
- Figyu.. Mikor jössz suliba?
- Holnapután. Miért?
- Csak kérdeztem... - Lehajtotta a fejét. - Tényleg! - nyúlt bele a szatyorjába. - Tessék! - felém nyújtott egy kisebb dobozt.
- Mi ez? 
- Bonts ki! - így is tettem. Meglepődtem. Ugyanis ez az ő szív alakú nyaklánca, amit még tavaly nyáron adtam neki. 
- Miért adtad ezt ide? - emeltem ki a nyakláncot.
- Annak idején, még nem sejtettem. De most már igen... - kikerekedtek a szemeim. Csak ne jöjjön rá... - Azt hogy... Így akartad elterelni a "pszichopata" énedről a figyelmet? - Uh... Hatalmas kő esett le a szívemről.
- Igen. - vágtam rá a hazugságot. 
- Akkor oké. 
- De miért adtad ezt most nekem? - tettem vissza a dobozba.
- Azért, hogy tartsd meg. Nekem nem kell. - Mi? 
- Miért? 
- Mert... - rám nézett. - Ville. Most nagyon figyelj. Nem szeretnék egy olyan emberrel, mint te barátkozni. Egyszerűen csak félek. Jó. Értem, hogy megmentettél, amiért nagyon hálás vagyok, de... Nem szeretném, ha "megvadulnál" és nekem jönnél... - Lehajtotta a fejét. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Most ezzel a szívembe döfött. Jó mélyen. Szó szerint fájt. Ettől tartottam. Hogy meglátja ezt az oldalamat, és megijed tőlem olyan szinten, hogy látni sem akar. 
- Értem... - lehajtottam a fejem.
- Bocs... - Felkapta a szatyrát, majd kiment. Csak bámultam erre a nyakláncra. Átfutott az agyamon ahogyan odaadtam neki. 
*Visszaemlékszik*

- Tessék! - nyújtottam felé a dobozt.
- Mi ez?
- Ajándék. - vontam meg a vállamat. 
- Köszi... - elkezdte kibontani. Kiveszi a nyakláncot. - Vííí! Ez csodaszép! - visított. - Köszönöm. - rám mosolygott. 
- Nincs mit. - elmosolyodtam. 

Kár volt ez a "harcolás". Ennek az egésznek meg sem szabadott volna történnie. Ez a Jack... Csak kerüljön a szemem elé. Kivégzem!